IRODALMI FOGALMAK

Szerkesztette: Harang Péter

[forrás]

Adoniszi sor:

A szapphói versszak negyedik sora. Egy daktilusból és egy trocheusból illetve spondeusból áll. Képlete: (-UU,--) vagy (-UU,-U).

Akció:

A színészi cselekvés, mozgás, gesztus és mimika együttese.

Alba:

A trubadúr- és a középkori lírában található meg. Ezek a "hajnali dalok" úgy keletkeztek, hogy a szerelmes lovagot a torony őre vagy őrködő barátja, esetleg egy madár dallal figyelmeztette, hogy közeledik a hajnal, a szerelmes órák vége.

Alexandrinus:

A francia eredetű alexandrinus 12 szótagos, hangsúlyos verselésű sorfaj, a 6. szótag után felező sormetszettel. A XII. századi francia Nagy Sándor regényről (Roman d`Alexandre) nevezték el. A magyar fordítások rendszerint időmértékes, jambikus lejtésű, 12-13 szótagos sorokban adják vissza.

Alkaioszi strófa:

Alkaiosz ókori görög költőről elnevezett sorfaj, melynek első három sora emelkedő, a negyedik pedig ereszkedő.

Képlete:

U-,U-,U-,UU-,U- Nagy alkaioszi sor
U-,U-,U-,UU-,U- ---II---
U-,U-,U-,U-,U Ötfeles jambus
-UU,-UU,-U,-U Kis alkaioszi sor

Állandó (eposzi) jelző:

A klasszikus eposz egyik állandó eleme (kelléke). A szerző a mű folyamán ugyanazt a szereplőt csak ugyanazokkal a jelzőkkel illeti. Például Odüsszeusz jellemzői: bátor, leleményes.

Állatmese:

A szerző a kor visszáságait, főképpen a gonosz hatalmasok hazug erkölcseit öltöztette az állatmesék köntösébe. A költő minden esetben közli a történetek "megfejtését", az erkölcsi tanulságot. Állatai rendszerint saját természetüknek megfelelően viselkednek, de egyben emberi tulajdonságokat, magatartásokat testesítenek meg.

Alliteráció:

Rendszerint a szókezdő, de néha nemcsak a szókezdő hangok ismétlődése. A versek egyik zenei eszköze.

Ambróziánus himnusz:

Szent Ambrusról lett elnevezve, aki a maga himnuszait antik metrikus formába öntötte, rímtelen négyes jambusi sorokba. Négy sor egy strófa, s egy himnusz nyolc versszakból áll. Ez a forma az őshimnuszok kedvelt versformája lett.

Anapesztus:

Két rövid és egy hosszú szótagból álló versláb. Képlete: (UU-).

Antik dráma jellemző vonásai:

Az események színhelye egyetlen tér, amit látni lehet. Az egyre feszültebbé váló konfliktus szenvedélyes viták, szócsaták formájában valósul meg. A valóságos tettek, a tettleges összeütközések máshol, a színpadon kívül zajlanak le. Ezekről az őr, illetve a hírnökök elbeszéléseiből értesülünk. A tragédia időtartama csupán néhány óra. A kórus (kar), mely énekel (kardal), esetleg tánccal kísérte és magyarázta a cselekményt, elválaszthatatlan a görög drámától. Fontos szerepe volt a kórusban a tragédiák (drámai művek) szerkezeti tagolásában: a mai jelenetnek, felvonásoknak megfelelő részeket választotta el egymástól.

Antikizáló hangsúlyos verselés:

A középkori latin költészet verssorai úgy utánozzák a klasszikus verselés egy-egy verslábát, hogy a hosszú szótag helyén hangsúlyos, a rövid szótag helyén pedig hangsúlytalan szótag áll. Ezt nevezzük antikizáló hangsúlyos verselésnek. (Verselési mód)

Apokalipszis:

Külön irodalmi műfaj az i.e. II. évszázadban. Az apokalipszis szerzője a kinyilatkoztatást látomás formájában kapja és azután írja le. A műfajban minden jelképpé válik. (Pl.: Jelenések könyve, a Bibliában)

Arszisz:

versláb, a nyomatékosító elem, jele: '

Balassi-strófa:

1 vsz -> 3 sor
1 sor -> 3 egység (a belső rímek által)
vers -> 3x3 strófa

A hármas szerkesztési elv valósul meg. Dante Isteni színjátékában is megtalálható ez az elv. Képlete: aabccbddb.....

Ballada:

Villon idején -> táncdal

13. sz.-tól -> csak formai jelentése van:

egyszerű ballada: 4 vsz (összefoglaló, ajánlás) - Villon
kettős ballada: 6 strófa

a versszakok 3 rímet váltogatnak, és refrénnel végződnek

drámai feszültségű, szaggatott menetű, általában tragikus tárgyú verses kisepikai műfaj, párbeszédes, lírai elemekkel - Arany János

Barokk:

Az ellenreformáció szellemi áradatát kifejező, az érzelmeket az ész fölé rendelő, túldíszített, Itáliában keletkezett művészeti és irodalmi stílus. Nélkülözhetetlen eszköze a meghökkentés, a gyönyörködtetés. Kedveli a virtuóz rímtechnikát, a körmondatokat, a költői képek bőségét, a patetikus hangnemet.

Barokk eposz:

A barokk korban keletkezett új műfaj. A hagyományos műformáknál lazább keretű. Új kompozíciós formákat tartalmaz: sok részletből, epizódból felépülő, poklot, földet, mennyet egybeölelő monumentális szerkezet. A korábbi műfajoknál emberibb mivolta, sajátos szerkesztési módja van. Azt is igazzá teszi, ami nem az: például a magyarok erkölcsi győzelme a Szigeti veszedelemben.

Barokk körmondat:

A barokk korra jellemző, sokszorosan összetett, grammatikailag bonyolult, de ennek ellenére érthető mondat. Pázmány Péterre nagyon jellemző.

Belső rím:

Egy-egy sor közepe és vége is rímel egymással.

Bevezetés (expozíció):

A drámai művek bevezető része, amelyben az író megismertet az előzményekkel és bemutatja a kiinduló helyzetet.

Bibliai história:

A XVI. század első évtizedeiben protestáns prédikátorok új irodalmi műfajok megteremtésével hirdették eszméiket. Ilyen volt a bibliai história is, amely a zsoltárfordítással együtt pótolta a még le nem fordított Bibliát, elsősorban az Újszövetséget.

Blank vers:

Shakespeare-re jellemző. Drámáit új versformában, a tíz szótagos, időmértékes (jambikus lejtésű), rímtelen "blank vers"-ben írta, s ez az Erzsébet kori drámák általánosan használt sorfaja.

Bokorrím:

Bokorrímnek nevezzük, ha a egy strófán belül végig ugyanolyan vagy hasonló szótagok rímelnek, tehát a rímképlet: aaa...

Bonyodalom:

A bonyodalom a drámai műveknek az a része, melyben megindul és kibontakozik az alapszituációból következő eseménysor. Ha a cselekmény összeütközésre, konfliktusra épül, egyre kiélezettebbé válik a drámai harc, a két egymással szembenálló törekvés egymás elleni küzdelme. Az események sorában bontakozik ki a szereplők jelleme és kapcsolatrendszere.

Bosszúdráma:

Shakespeare idejében igen népszerű műfaj (a Hamlet, dán királyfi is ilyen). Az alapvető konfliktusmotívum a bosszú.

Bujdosóének:

A kései kuruc költészet jellegzetes műfaja. Keletkezésük a Rákóczi-szabadságharc bukása utáni időkre tehető. Bennük a reményvesztettség és a forradalom bukása iránti fájdalom jelenik meg.

Bukolika, bukolikus költészet:

A görög bukolosz ('marhapásztor') szó alapján nevezzük a pásztorköltészetet bukolikus költészetnek, bukolikának. Később a vergiliusi cím (Eclogae) nyomán ezt a műfajt ekloga névvel is illették.

Carmen:

A carmen, másnéven óda a modern irodalomban fenséges tárgyról szóló, emelkedett hangnemű lírai költemény; tartalmi köre sokkal szűkebb, mint a görög ódáé vagy a latin carmené. Ez utóbbiakat nagymértékű eszmei, tartalmi, hangnembeli, formai változatosság jellemzi, de megtartják a görög lírában kialakult dalformákat. Horatius legérettebb alkotásai, Kölcsey Himnusza is ebben a műfajban íródott.

Choriambus:

A görög kardalokban kedvelt versláb. Képlete : (-UU-)

Clown-jelenet:

A középkori tragédia komor fenségét közbeékelt, ún. clown-jelenetek (clown=bohóc) oldották: a korabeli közönség nemcsak rémüldözni akart a véres események láttán, hanem megkívánta a felszabadult nevetés lehetőségét is.

Commedia dell'arte:

Az olasz eredetű commedia dell'arte legfőbb műfaji sajátossága a rögtönzés volt. A színészek nem szöveget kaptak, csak a cselekmény vázlatát, mely csupán a játék lényeges fordulópontjait rögzítette. A részleteket, a párbeszédeket a színészeknek kellett rögtönözniük. Erre az adott lehetőséget, hogy a műfaj állandó típusokkal, hagyományos jellemekkel dolgozott, s egy-egy színész rendszerint ugyanazt a típust személyesítette meg. Ez a műfaj Molière-re is hatással volt.

Csodás elemek:

A klasszikus eposznak egyik állandó eleme, ún. eposzi kelléke. Ennek lényege, hogy természetfeletti lények beavatkoznak a szereplők életébe.

Daktilus:

Egy hosszú és két rövid szótagból álló versláb (-UU)

Detektívregény, krimi:

Az uralkodó értékfajta az érdekesség. Néhány órás érdekfeszítő szórakozást kívánnak nyújtani, egyfajta logikai játékot. A művek végén mindig ott van utólagosan a megfejtés is. Hiányzik belőlük a társadalmi-emberi világ lényegét feltáró törekvés, a célkitűzés.

Dialógus:

Párbeszéd a drámában a szereplők között.

Dikció:

A színész beszéde, a helyzetnek és a megformált alaknak megfelelően elmondott drámai szöveg.

Disztichon:

A legelső strófaszerkezet, hexametrikus és pentametrikus sorok váltakozása.

Dokumentumirodalom:

Igazi történeteket leíró irodalmi műfaj (Pl.: emlékirat, napló, levél, publicisztika).

Dráma:

Irodalmi műnem. Az ide tartozó műfajok: tragédia, komédia, színmű. A drámai mű eseménysort ábrázol, de az eseményeket, a szereplők jellemét, gondolatait, egymáshoz való viszonyát az alakok párbeszédeiből (dialógus), magánbeszédeiből (monológ) és tetteiből ismerjük meg. A drámai cselekmény jelen időben előttünk bontakozik ki az alapszituációból, amely a szereplők egymáshoz való viszonyát, törekvéseiket, magatartásukat meghatározza. Ez a drámai szituáció a hőst vagy hősöket akcióra, drámai harcra készteti. A dráma rendszerint sorsfordulatot bemutató mű, cselekménye - a terjedelem miatt - sűrített, gyakran a szemben álló erők, egymástól eltérő emberi magatartások kiélezett összeütközése, konfliktusa áll a középpontjában. A drámai művek nyelve tömörebb, erőteljesebb mint a többi műnemé. A dráma szerkezete kupolás, részei: bevezetés (expozíció), bonyodalom, cselekmény kibontakozása, tetőpont, megoldás. Színpadra szánt alkotás.

Drámai expozíció:

A drámai műnek azon része, melyben az író megismertet az előzményekkel, s bemutatja a kiinduló helyzetet, szereplőket.

Drámai harc:

Két ellentétes akarat egymás elleni tettsorozata. Pld.: Antigoné-Kreón.

Drámai szituáció:

Akkor keletkezik, amikor az ellenfél megakadályozza a főszereplő által képviselt elvek érvényesülését.

Vissza az elejére

Egyperces novellák:

Általában feltűnően rövidek, mert kevés szóval szeretnének sokat mondani. Az egyik oldalon az író részéről a közlés minimuma, az olvasó részéről pedig a képzelet maximuma áll, így az ember a fantáziája révén aktív szereplővé válik. (Örkény István)

Ekloga:

Lásd bukolikus költészet! Radnótinál (Vergilius fordítások) fontos műfaj.

Elbeszélés:

Az epika műnemébe tartozó műfaj. Az epikai közlési formák között az alapvető forma a közvetlen szerzői elbeszélés. A novellától abban különbözik, hogy ráérősebb, részletezőbb, több szereplővel dolgozik, akiket sokféle módon, részletezőbben jellemezhet, terjedelme változó. A novella a szereplők életének egy fordulópontját mutatja be, röviden kevés szereplővel, akiket tömören jellemez. Fontos része a vezér- (vagy Boccaccio után sólyom-) motívum.

Elégia:

A görögök minden disztichonban írt költeményt elégiának neveztek. A mai elnevezésű elégia a reneszánsz korban alakult ki. Az újkori európai irodalomban csak olyan költeményre alkalmazták az elnevezést, amely csendes szomorúságot, bánatot, fájdalmat fejezett ki. Ez a mai elégikus hangulat a görög gyászdalokra vezethető vissza.

Emelkedő verslábak:

Elöl álló theszisz és azt követő arszisz esetében emelkedő verslábról beszélünk. Ilyen verslábak: jambus (U-), anapesztus (UU-).

Énekvers:

Olyan lírai alkotás, amelyet hangszeres kísérettel adnak elő. Nagyon fontos a dallam. Magyarországon a XVI.-XVII. században volt jellemző. Tinódi Lantos Sebestyén művei és a kurucdalok is ilyenek (tárogatók).

Enumeráció:

A klasszikus eposz egyik állandó eleme, eposzi kelléke, de az újabb kori eposzokban is előfordul. Seregszemlét jelent, a szemben álló hősök és csapatok bemutatása, rendszerint a cselekmény megindítása után.

Epeiszodion:

Az epeiszodion a tragédiának az a párbeszédes része, amely a két teljes kardal között foglal helyet (a modern drámák jelenetnek nevezett részével rokon).

Epigramma:

Az epigrammát az elégiával közös származás és forma (disztichon), sőt tartalom jellemzi. Eredetileg sírkövekre, műemlékekre, isteneknek szánt tárgyakra, épületre vésték (epigramma=felirat), s ezért tartalmában igen tömör és terjedelmében rövid volt. Később mint könyvepigramma veszített tömörségéből, rövidségéből is. Ma bölcs gondolatot, szellemes gúnyt, fontos igazságot tömören összefoglaló, gyakran csattanóval végződő, viszonylag rövid versek neve, a disztichonforma már nem feltétlen követelmény.

Epika:

Az egyik műnem, legjellemzőbb sajátossága, hogy bennük a külvilág áll az ábrázolás középpontjában, s nem a lélek belső világa. Alapvetően monológikus formájúak, tehát egy "elbeszélő" mondja el a történetet. Az elbeszélő művekben is lehetnek dialógusok, ezek azonban "idézetek"-nek tekintendők. Az alkotó csak közvetítő a valóság és az ábrázolt világ között, saját értékelését, állásfoglalását a történet megformálásába építi bele.

Epikai közlésformák:

Az alapvető közlési forma a közvetlen szerzői elbeszélés; emellett a cselekmény színterét és az egyéb tárgyi mozzanatokat a leírás, a szereplők szóbeli megnyilatkozásait általában a dialógus közvetíti. Ez utóbbi esetben a szereplők mondatait az elbeszélő szó szerint "idézi": ezt a közlési formát egyenes beszédnek is szokás nevezni. Előfordul, hogy az író valamelyik hőse szavait csupán tartalmilag "idézi", egyes szám harmadik személyben: ennek függő beszéd a hagyományos elnevezése. A szereplők ki nem mondott gondolatait, érzelmeit az újabb epikai művek vagy a belső monológ, vagy a szabad függő beszéd (átélt beszéd, átképzeléses stílus) technikájával jelenítik meg. A szabad függő beszéd közben az író gyakran a saját gondolatait is belecsempészi a szövegbe. Ezeknek a formáknak az előfordulása, gyakorisága írónként különböző, kifejező szerepük is lehet.

Epikus hasonlat:

A klasszikus eposzok egyik állandó eleme, kelléke, amely nagy terjedelmű, részletező, szinte önálló életet élő hasonlat.

Epikusság:

Az epikára jellemző sajátosságok esetleges (nem meghatározó) alkalmazását jelenti a másik két műnemhez tartozó alkotásokban.

Epizód:

A nagyepikai művekben gyakran, a drámában ritkán előfordulnak mellékesemények. Az ilyen önmagukban lezárt, némelykor életképszerűen megrajzolt részleteket, melyek nem viszik ugyan előre a cselekményt, de az írói szándéknak megfelelően fontos szerepük van (pld. Új vonásokkal gazdagítják a szereplőket) epizódoknak nevezzük.

Eposz:

Az eposz az epika műnemébe tartozó, nagy terjedelmű elbeszélő költemény. Rendkívüli képességekkel rendelkező hőse istenektől is támogatva nagy, egész közösség számára jelentős tetteket visz véghez.

Eposzi kellékek:

A klasszikus eposzok állandó elemei:

- invokáció - valamely istenség segítségül hívása
- propozíció - témamegjelölés
- in medias res - a dolgok közepébe vágó kezdés
- enumeráció - seregszemle
- csodás elemek (deux et machina) - istenek beavatkozása
- állandó jelzők és ismétlődések
- epikus hasonlatok

Ereszkedő versláb:

Elöl álló arszisz és az azt követő theszisz esetében ereszkedő verslábról beszélünk. Ilyen például a spondeus (--), trocheusz (-U), daktilus (-UU), pürrikhiusz (UU), choriambus (-UU-).

Esztétikai minőségek:

A mű összhatását meghatározó legfontosabb értékszerkezeteket nevezzük esztétikai minőségeknek. Pl.:

szép 
fenséges  kellemes
tragikus    komikus
kellemetlen  groteszk
rút 
Evangélium:

Görög szó latinosított formája, "jó hírt", "örömhírt" jelent. Jézus élettörténetét nevezik evangéliumnak. Négy evangélium van: Máté, Márk, Lukács, János evangéliuma.

Exodikon:

A tragédiát lezáró, a mű tanulságait összefoglaló, életbölcsességet megfogalmazó rövid kardal, amit a kórus elvonulás közben énekelt.

Exodosz:

Végkifejlet, befejezés. Az utolsó kardalt lezáró dialógikus rész.

Expozíció:

A drámai műnek azon része, melyben az író megismertet az előzményekkel, s bemutatja a kiinduló helyzetet.

Vissza az elejére

Fabula:

A XVI. század első évtizedeiben, a reformáció során a protestáns prédikátorok új irodalmi műfajok megteremtésével hirdették tanaikat. Ilyen volt a fabula (tanító mese) is, amelyek példázataival terjesztették antifeudális erkölcstanukat. Heltai Gáspár sok fabulát írt.

Fantasztikum:

A realitáson messze túlmenő (pld. álomban) ábrázolt, szó szerint véve képtelen eseménysorozat megjelenítése a fantasztikum. Pld. Karinthy Frigyes A cirkusz című novellájában is megtalálható.

Félrím:

Félrím esetében csak minden második sor rímel. Képlete: xaxa

Fenség:

Az eposzban a legfontosabb esztétikai minőség a fenség: a szokatlan, már-már emberfeletti nagyságú és intenzitású érték, amely félelmetes, fenyegető hatású is lehet.

Figura etymologica:

A figura etymologica a szó tövének ismétlődésével előállt stílusalakzat. Ez figyelhető meg a Halotti beszédben: "halálnak halálával halsz".

Filozófiai párbeszéd:

Platón görög filozófus teremtette meg ezt a műfajt. A szépirodalomhoz kapcsolja műveit a dialógusok könnyed bája, természetessége, elegáns szellemessége. Nem elvont filozófiai tételek megszemélyesítéséről van szó, a vitapartnerek hús-vér emberek, mindegyik külön-külön, önálló karakterrel jellemzett egyén. Platónnál a párbeszédek színhelye mindig Athén.

Giccs:

A külső formájában az irodalmi művekhez hasonló írást, amely az igazi művészet látszatát kelti, szélsőségesen torz, otrombán hamis, hazug módon eszményített ábrázolásban tükrözi korát, giccsnek nevezzük.

Gondolatritmus:

A gondolatritmus a mondat tagjainak párhuzamosságát, a gondolatok szabályozott ismétlődését jelenti. Előfordul Balassi Júlia verseiben, amikor is a szeretett nő tökéletességét ismétli. A Zsoltárok könyvében is megfigyelhető.

Görög drámai verseny:

Az ókori görögöknél minden évben tavasszal (március-április) rendezték meg a nagy Dionüszosz-ünnepet, melynek fénypontja a drámai verseny volt. Ezen i.e. 534-től tragédiaköltők, i.e. 486-tól komédiaköltők is részt vettek. A versenyeket irányító arkhón (állami tisztviselő) három tragédiaköltőnek és öt komédiaszerzőnek adott játszási engedélyt. (Később ez is háromra csökkent.) A tragédiaírók rendszerint tetralógiával (három tragédia és egy hozzákapcsolódó szatírjáték), a komédiaköltők egyes darabokkal pályáztak. A versenyen tíz, előre megválasztott bíró mindegyike felírta az általa megállapított rangsort egy táblára, s ezt bedobta egy urnába. Ebből az arkhón kihúzott ötöt és ezek alapján döntöttek (a másik ötöt figyelmen kívül hagyták). A győztes híres és tisztelt költő lett, a harmadik hely azonban a bukással volt egyenlő.

Görög tragédia szerkezete:

Ezek az egységek az i.e. V. század közepén alakultak ki:

Prologosz: az előadás a főhős monológjával vagy egy dialógussal indult
Parodosz: a kar bevonulása, az orkhésztrán való elhelyezkedése közben énekelt dal
Sztaszimon: minden későbbi kardal neve
Epeiszodion: a tragédiának a két teljes kardal között levő párbeszédes része
Exodosz: a végső sztaszimont követő dialógikus rész (végkifejlet)
Exodikon: a kar elvonulása közben énekelt tanulságos tartalmú dal
Kommosz: a szereplőnek a karral folytatott lírai dialógusa
Vissza az elejére

Haláltánc:

Irodalmi műfaj. A XIV. századtól templomok, temetők falára festett képek, fametszetek, lírai alkotások figyelmeztették az élőket az elmúlás közelségére és könyörtelenségére.

Hármas egység:

Arisztotelész Poetika című műve alapján a hely (egy színhely), az idő (maximum egy nap), és a cselekmény (egy szálon futó) egysége. A racionalizmus időszakában Boileau megkövetelte a hármas egységet Arisztotelészre hivatkozva.

Hármas színpad:

Shakespeare színházában volt jelen először.

előszínpad (benyúlt a közönség közé) -> "tömegjelenetek a szabadban"
hátsó színpad -> épületek szobáiban történt események bemutatására
felső színpad -> magasban történő cselekmény (erkélyjelenet)

Helyzetkomikum:

A megtévesztésen vagy félreértésen alapuló helyzetet, melyben a főhős csapdába kerül, helyzetkomikumnak nevezzük.

Hét szabad művészet:

grammatika, retorika, logika, aritmetika, geometria, zene, asztronómia

Hexameter:

Az eposzok daktilusokból és spondeusokból felépülő, hat verslábból álló hagyományos verssora.

Históriás ének:

Az énekvershez hasonlóan legfőbb tulajdonsága a dallamosság. Hangszeres kísérettel adták elő. Témája: harcokról való "tudósítások". Tinódi Lantos Sebestyén sok ilyen műfajú éneket írt.

Hitvitázó dráma:

A protestáns prédikátorok hitvitázó drámákban vitatták az egyház hittételeit a reformáció keretében. Két szereplője van egy ilyen műnek: egy református és egy katolikus személy vitatkozik az elveikről. Maga a műfaj a XVI. század elején alakult ki. Bornemissza Péter és Sztáray Mihály voltak a fő művelői.

Humanizmus:

A reneszánsz polgárság világi ideológiáját jelenti.

Vissza az elejére

Iambosz:

Iambosznak nevezték a gúnyos, csipkelődő verseket, melyek kíméletlenül támadtak minden bűnt, hibát, fogyatékosságot. Bár a gúnyos vers a modern lírából sem hiányzik, az elnevezést már nem használják. A műfaj megteremtője Arkhilokhosz (i.e. VII. század) volt.

Idill:

A szicíliai születésű, görög Theokritosz (i.e. III. század) idillnek (görögül eidüllion=képecske, életkép) nevezett költeményeiben, eklogáiban, pásztorokat szerepeltet. Hexameterekben írt és párbeszédes formájú verseiben a pásztorok a természet meghitt közelségében élnek. Eszményített világ ez: a korabeli társadalmi-politikai valóságból elvágyódó s egy új aranykor után áhítozó emberi közérzet jelenik meg itt.

Időmértékes ritmus:

A vers ritmusát a rövid és a hosszú szótagok szabályos váltakozása, ismétlődő visszatérése állítja elő.

Időmértékes verselés:

Az időmértékes verselésű művek (pld. Iliász, Odüsszeia) soraiban a szöveg kötöttségét, ritmusát a rövid és a hosszú szótagok szabályos váltakozása, ismétlődő visszatérése állítja elő. Rövid a szótag, ha a benne előforduló magánhangzó rövid és legfeljebb egy mássalhangzó követi. Hosszú a szótag, ha magánhangzója hosszú, vagy a rövid magánhangzó után két vagy több mássalhangzó következik.

In medias res:

A klasszikus eposz egyik állandó eleme, kelléke, a dolgok közepébe vágó kezdést jelent.

Invokáció:

A klasszikus eposz egyik állandó eleme, kelléke, amely valamely istenség, esetleg múzsa segítségül hívását jelenti.

Irodalmi barokk:

A barokk hatás az irodalomban mindenekelőtt a művek stílusán és szerkezetén figyelhető meg. A barokk számára nélkülözhetetlen meghökkentés, lenyűgöző hatás, leginkább formai külsőségekkel érhető el. A barokk költészet kedvelte a virtuóz rímtechnikát, a merész gondolattársításokon alapuló, újszerű költői képek bőségét (főleg metaforákat), a meglepő ellentétektől feszülő hasonlatokat s ezek eredményeképpen az ünnepélyességet kifejező patetikus stílust. Különösen kedvelte a bonyolult összetételű, de áttekinthető körmondatokat, a rokon értelmű mondatok, szavak halmozását, az erős érzelmi tartalmú kifejezéseket, olykor a drasztikusabb népiességet is a légies könnyedség, a kecses finomság társaságában. Nagymértékben továbbfejlesztette az irodalom nyelvi lehetőségeit. A barokk új műfajokat hozott létre pld.: barokk eposz. Barokk írók: Cervantes, Lope de Vega, Gongóra, Calderon, Tasso, Marino, Milton, Pázmány Péter, Zrínyi Miklós

Ionicus a maiore:

A görög kardalokban kedvelt versláb. Képlete : (--UU).

Ionicus a minore:

A görög kardalokban kedvelt versláb. Képlete : (UU--).

Irodalmi "én":

Az irodalmi "én" esetében az író egyes szám első személyben mondja el a történetet, mintha az események vele történtek volna meg. Az ilyen előadási formában az író mintegy a mű egyik szereplőjévé válik, az ő nézőpontjából mutatja be az ábrázolt világot. De az irodalmi "én" sohasem azonos maradéktalanul a szerzői énnel - csupán egy fiktív én. Karinthy Frigyes A cirkusz című novellájában is megtalálható ez az én.

Vissza az elejére

Jambus:

Arkhilokhosz ókori görög író által megteremtett versláb. Képlete (U-).

Jellemkomikum:

A komikumnak azt a fajtáját, mely a szereplő jelleméből következik, jellemkomikumnak nevezzük. Ilyen Molière Tartuffe-je is.

Jeremiád:

Protestánsok által írt siralmas énekek, melyekben a XVI. század vallásos történelemszemlélete figyelhető meg. (Ezt folytatja Zrínyi a Szigeti veszedelemben).

Vissza az elejére

Kalandregény:

A szórakoztató irodalom egyik fajtája, központjában az érdekesség van. A krimi rokonműfaja.

Kanonizálás:

A szellemi-kulturális élet fejlődésének egy pontján megindult a múlt irodalmi emlékeinek tudós vizsgálata, válogatása, a végleges szövegek kialakítása. Ezt a folyamatot nevezzük kanonizálásnak.

Kardal (dithürambosz):

A kar által énekelt dal, melyben fuvolakíséretre táncolva kísérték és magyarázták a dráma cselekményét.

Katarzis, katharzisz:

Arisztotelész nyomán, a művészetnek a testet-lelket formáló, megrendítő hatását nevezzük katarzisnak.

Kétütemű nyolcas:

A hosszabb sorokat a belső rímek két rövidebbre bontják, és így négyes bokorrím fogja össze a strófákat. (Balassi)

Kisepika:

A valóság egy-egy szűkebb részletét ragadja meg, sűrített, tömör ábrázolásra törekszik, kevés szereplőt mozgat. Pld.: novella.

Klasszicista dráma:

A görög-római irodalomból vezették le. XVII. században, Franciaországban fejlődött ki igazán. Teljesen a józan észen alapszik. A műveket már felvonásokra tagolták, és az új racionalista felfogás szerint elképzelhetetlen, hogy a szünet alatt hosszabb idő teljen el. Arisztotelész Poetika c. művét félreértelmezve Nicolas Boileau kötelezővé tette benne a hármas egységet. A szereplők jelleme az idő múlásával nem változik, az előzményekre dialógusok vagy monológok utalnak vissza, mivel a mű csak a konfliktus kirobbanását mutatja be. Kötelező szabály a mértéktartás, a durva dolgokat száműzték, és éppen ezért a női szerepeket már nők is játszhatták.

Klasszicizmus:

Az antik görög és római művészetet tekintette példaképének, s céljának e műalkotások utánzását tartotta. A klasszicisták racionalisták voltak, hitték, hogy az antik remekművek elemzése nyomán képesek levonni a tökéletes műalkotások létrehozásának szabályait. A klasszicizmus művészetelmélete ezért dogmákat alkotott (Pld.: hármas egység). Horatius figyelmeztetése nyomán célul tűzték ki, hogy a műveknek gyönyörködtetni és tanítani kell.

Kocsi-színpad:

A forgószínpad egyik őse, az ülő nézőközönség előtt gördültek el a kocsikra szerelt színhelyek.

Komédia:

A dráma műnemébe tartozó műfaj. Uralkodó esztétikai minősége a komikum. A komédia hősei átlagos vagy az átlagosnál kisszerűbb alakok, szellemi, erkölcsi, jellembeli fogyatékosságuknak vagy nincsenek tudatában vagy pozitívumként tüntetik fel. A jellemzés nem nélkülözi a túlzás, karikírozás eszközeit. A cselekményben sok a valószerűtlen fordulat, cselszövés, véletlen, megoldása pedig mindig szerencsés kimenetelű. A komédia során az értéktelenség lelepleződik, illetve az értékvesztés nyilvánvalóvá válik. Komikus konfliktusra épül a darab, ha a kisszerű hősök ütköznek össze és ebbe belebuknak. A komédia igazsága nem a történet hitelében, hanem a leleplezésben nyilvánul meg: a hamis látszat alól előtűnik a valódi lényeg.

Komikum:

Olyan értékszerkezet, amelyben értékhiány lepleződik le vagy értékvesztés válik nyilvánvalóvá.

Kommosz:

A görög tragédia eleme. A szereplőnek vagy szereplőknek a karral folytatott lírai dialógusát jelenti.

Konfliktus:

A dráma egyik legfontosabb eleme. A dráma rendszerint sorsfordulatot bemutató mű, cselekménye - a terjedelem miatt - sűrített, gyakran a szemben álló erők, egymástól eltérő emberi magatartások kiélezett összeütközése, konfliktusa áll a középpontjában.

Kórus (kar):

A kórus (kar), mely énekkel (kardal), esetleg dallal, fuvolakíséretre lejtett tánccal kísérte és magyarázta a cselekményt, elválaszthatatlan a görög drámától. Fontos szerepe volt a kórusnak a tragédiák (drámai művek) szerkezeti tagolásában: a mai jeleneteknek, felvonásoknak megfelelő részeket választotta el egymástól.

Középkori himnusz:

Az egyházi lírai költészet csúcspontja. A középkori himnuszok istentiszteletek alkalmából énekelt, a hívők áhítatos érzelmeit kifejező, Istent magasztaló és a szenteket dicsőítő, emelkedett hangulatú költemények voltak a XII. században. Az egyik legkiválóbb költője a műfajnak Pierre Abélard, például a Szombatesti himnusz című műve.

Középkori vallásos irodalom műfajai:

Imádság, prédikáció, passió, példa, látomás és a két legnépszerűbb a himnusz és a legenda.

Krimi:

Az uralkodó értékfajta az érdekesség. Néhány órás érdekfeszítő szórakozást kívánnak nyújtani, egyfajta logikai játékot. Hiányzik belőlük a társadalmi-emberi világ lényegét feltáró törekvés, a célkitűzés.

Kuruc táncdal:

A XVII. század első évtizedében alakult ki. A kezdeti kuruc lelkesedés, győzelmek, remény teremtette meg ezt a műfajt, melyre hangszeres kíséretnél táncolni lehetett. Ilyen dal a Csínom Palkó.

Vissza az elejére

Legenda:

A középkori legenda Krisztus, Szűz Mária vagy valamely szent életének, a velük kapcsolatos csodás történeteknek prózai vagy verses elbeszélése.

Levél:

A levél műfaj igen kedvelt volt a XVIII. századi francia irodalomban, s a leveleknek évtizedeken át való írogatása lehetett Mikes Kelemen legfőbb időtöltése és vigasztalója a bujdosásban. Ennek a műfajnak nincsenek merev szabályai, a tartalmat tekintve rendkívül rugalmas: korlátozás nélkül szólhat mindenről.

Líra:

Az egyik műnem. Az idetartozó irodalmi alkotások legfőbb sajátossága, hogy elsődleges témájuk az egyén, az én világa, a belső lelki világ: az én válasza a valóság bizonyos kihívására. A lírikus nem a világot jeleníti meg művében, hanem önmagát, amint találkozik a valóság dolgaival, s kifejezi mindazokat az érzelmeket és gondolatokat, amelyek e találkozás során lelkében keletkeztek. A lírai költemény legtöbbször verses monológ. A lírai formák általában a rövid műfajok körébe tartoznak (novella, elbeszélés). A hagyományos lírai műfajok (pld. elégia, óda, himnusz, dal) az irodalom története során rengeteget változtak. A modern lírai alkotások zöme e hagyományos műfajok körébe nem sorolható, bár tematikai, hangnembeli vagy formai sajátságaik sokszor hasonlóságot mutatnak e műfaji előzményekkel.

Liturgikus drámák:

A templomokban bemutatott párbeszédes jeletek, a liturgikus drámák a XI. századtól kezdve játszottak egyre nagyobb szerepet (Húsvétkor, Karácsonykor Krisztus életét dramatizálták). Lassanként egyre több világi, komikus, sőt trágár mozzanat szűrődött be az egyházi színjátszásba, s ezért nem maradhatott meg a templom falai között, ki kellett vinni a templom előtti térre, a piacra. Bizonyos egyházi ünnepeken a város óriási színházzá alakult és az emberek alkalmi színészekké lettek. Később már céhek gondoskodtak a színészekről.

Lovagi epika (lovageposz, lovagregény):

A középkorban, a keresztes háborúk idején a lovagi kultúra teremtette meg a lovageposzt és a lovagregényt. Elsősorban francia és német nyelvű művek maradtak ránk a középkorból. A lovagi epika feltámasztotta és felújította a korábbi évszázadokból származó hősmondákat. Ezekben a művekben az emberideál a lovag volt, aki már ezen a világon kereste a boldogságát. A lovag kötelessége volt a keresztény hit védelme, a hűbérúr feltétlen szolgálata, az elesettek és a nők védelme, illetve az utóbbi iránti feltétel nélküli tisztelet.

Vissza az elejére

Mária-himnusz:

A XII. század végén és a XII. század elején szembetűnő a Mária-kultusz kialakulása nemcsak a kolostorokban, hanem a városi értelmiség körében is. Ennek a kultusznak a kedvelt műfaja a Mária-himnusz, amelynek egyik fajtája a Mária-siralom.

Mária-siralom:

A Mária-siralmakban valóságos földi érzések, evilági gondok, emberi fájdalmak, megrendülések is kifejezésre jutottak. Mária, az Isten anyja a kereszt alatt meg-megújuló kitörésekben panaszolja el bánatát, s földi asszonyként éli át a legnagyobb emberi szenvedést, egyetlen fiának megszégyenítő kínhalálát. Az egyik legnagyszerűbb ilyen mű Jacopone da Todi olasz ferences szerzetes Stabat mater című alkotása.

Metafora:

Szókép, vagy másnéven stilisztikai kép: két fogalom, jel, jelentés azonosítása valamilyen közös jegy vagy érintkezés alapján.

Minnesang:

A német lovagi költészet neve.

Mirákulum:

A szentek életét, csodáit, szenvedéseit, vértanúhalálát színre vivő misztériumdrámák.

Misztériumdrámák:

Az egész bibliai történet, lehetőleg minél teljesebben, dramatizált formában való előadása. Több száz szereplő is játszhatott egy ilyen előadáson, ami több napig is tarthatott.

Mitológia:

A mítoszok összessége és a mítoszokkal foglalkozó tudományág.

Mítosz:

(görög müthosz: monda, mese) A társadalmi fejlődés kezdeteire jellemző naív társadalmi tudatforma: az ember számára érthetetlen, éppen ezért félelmetes természeti és társadalmi erők fantasztikus tükröződése és művészi feldolgozása a nép képzeletében.

Monológ:

A drámai művekben gyakran előforduló magánbeszéd, melyből a szereplő gondolatait, érzéseit, a többi szereplőhöz való viszonyát ismerjük meg

Mora:

Az időmértékes verselés időegysége (jele: U egy rövid szótag, - egy hosszú szótag kiejtésével egyenlő idő).

Moralitás:

A moralitás történeteiben a megszemélyesített jellemvonások, erények és bűnök viaskodnak az emberi lélekért.

Műfajok:

A műnemeken belüli különböző alosztályok, amiket szinte koronként máshogy határozhatunk meg, hiszen állandóan változnak.

Műfajok a XVI. században:

bibliai história, zsoltárfordítás, hitvitázó dráma, fabula, prózai dialógus, prédikációgyűjtemény, históriás ének, széphistória

Műnemek:

epika, líra, dráma

Művészi-esztétikai nyelv:

A művészi-esztétikai nyelv a praktikus közlő funkción túl bonyolult és összetettebb élmények kifejezésére is alkalmas nyelvhasználat.

Vissza az elejére

Nagyepika:

A nagyepika olyan műfaj, mely az életet, az énen kívüli valóságot rendszerint bonyolult összefüggéseiben, térben, időben kiterjedt történettel, sokoldalúan jellemzett fő- és mellékszereplőkkel ábrázolja (pld. regény) szemben a kisepikai jellemvonásokkal.

Négyütemű 12-es:

Zrínyinél előfordul (Szigeti veszedelem), hogy egy bokorrímmel (aaaa) ellátott versszak négy négyütemű, 12 szótagos sorból tevődik össze.

Nibelungizált alexandrin:

Azt a sorfajt, amely 7/6 osztású, jambikus lejtésű tizenhármas, melyben a harmadik versláb után egy csonka láb áll, s a sor közepén így erős cezúra (metszet és szünet) keletkezik, nem egészen megalapozottan nibelungizált alexandrinnak nevezik.

Novella:

A novella olyan kisepikai műfaj, mely rendszerint egyetlen, rövidre fogott, de nagyon jellemző eseményt mond el. A történet gyakran hoz sorsfordulatot kevés és csak egy-két lényeges vonással jellemzett hőse számára. A műfaj fontos eleme a vezér- (vagy Boccaccio után sólyom-)motívum. A novellától megkülönböztetjük az elbeszélést, mely terjedelmében szabadabb, több és alaposabban jellemzett szereplőkkel dolgozik és tempója lassabb, tartalma oldottabb. Boccaccio idejében (XIV. század) az olasz novella szó újdonságot jelent, érdekes hírt, különös történetet.

Vissza az elejére

Óda:

Az óda a modern irodalomban fenséges tárgyról szóló, emelkedett hangnemű lírai költemény; tartalmi köre sokkal szűkebb, mint a görög ódáé vagy a latin carmené. Ez utóbbiakat nagymértékű eszmei, tartalmi, hangnembeli, formai változatosság jellemzi, de megtartják a görög lírában kialakult dalformákat.

Ókeresztény irodalmi műfajok:

A II. századtól a VIII. századig éltek ezek a műfajok, eleinte görög, majd nyugaton latin nyelven. Főbb művelői: Szent Iraeneus, Szent Jeromos (A híres férfiakról), Szent Ágoston. A műfaj fajtái: (tanító jellegű) bibliai szövegmagyarázatok, prédikációk, katekizmusok; (az eretnekeket cáfoló) vitairatok; mártírakták; legendák; apokrif (nem hiteles) szent iratok; szerzetesi regulációk (szabályzatok); egyháztörténetek és a lírai himnuszok.

Oktáva:

A nyolcsoros strófát oktávának nevezzük. Például Villon A nagy testamentum című alkotása is oktávákból áll.

Vissza az elejére

Panegirikusz:

Janus Pannoniusnál találkozhatunk ezzel a műfajjal, aki megverselte a szelek, a hónapok versenyét, s kipróbálta költői erejét, írói becsvágyát a nagyobb terjedelmű dicsőítő költeményekben.

Parodosz:

Az ókori görög dráma része, ami a kar bevonulása, az orkhésztrán való elhelyezkedése közben elhangzott első kardalt jelentette.

Páros rím:

A sorok páronként rímelnek. Képlete: aabbcc

Passió:

A Jézus szenvedéstörténetét elbeszélő műveket passiónak nevezzük a latin passio (=szenvedés) szó alapján.

Példa, példázat, példabeszéd, parabola:

A legendákkal rokon műfaj a középkorban annyira kedvelt példa: erkölcsi tanulsággal vagy allegorikus értelemmel ellátott rövid, olykor anekdotikus történet. A középkori lelkipásztorok szívesen szőttek a prédikációikba példákat. Az első három evangélium is nagy számban tartalmazza Jézus beszédeit, aki tanításának lényegét, erkölcsi tanulságát egy-egy érdekes történet, példabeszéd érzékletes képeivel világítja meg.

Pentameter:

A pentameter is hat verslábból álló daktilikus sorfaj, s csak annyiban tér el a hexametertől, hogy a harmadik és a hatodik versláb csonka, egyetlen szótag: az így keletkezett szünet, erőteljes sormetszet két rövidebb, zengőbb félsorra töri a hosszabb hexametert. A pentameter önálló sorfajként sohasem szerepel, mindig hexameterrel váltakozva fordul elő.

Petrarkizmus:

A reneszánsz szerelmi költés minden poétára kötelező kánonja a petrarkizmus. Balassi Bálint Anna-verseiben is megfigyelhető.

Planctus (siratóének, siralom):

A Mária-himnuszok egyik fajtája. Ez kezdetben lírai sequentia volt (a versszakok két, egymásnak formailag pontosan megfelelő részből állnak), és mint ilyen, a nagypénteki istentisztelet részét képezte.

Processziós színpad:

Az egyes jelenetek színpadai egy utca hosszában álltak, és a közönség vándorolt az egyiktől a másikig. Ennek ellentéte a kocsi-színpad.

Prédikációgyűjtemény:

A XVI. század első évtizedeiben a reformáció hatása alatt a protestáns prédikátorok hatalmas prédikáció­gyűjteményekben dörögtek a részegség, az új arisztokrácia kegyetlen népnyúzása és kicsapongásai ellen, "tudós" tanulmányokban bizonyították, hogy a török hódoltság Isten büntetése az ország romlottsága miatt, s megjövendölték a közeli világvégét. Pázmány Péter Prédikációk című kötete is ilyen.

Prologosz:

Az ókori görög dráma része, amely az előadást kezdő főhős monológját vagy két színész dialógusát jelentette.

Propozíció:

A klasszikus eposz állandó kelléke, a téma megjelölését jelenti.

Pürrikhiusz:

Az ókori görög költészetben megjelent új versláb. Képlete: (UU)

Vissza az elejére

Rákóczi-kesergő:

A késői kuruc költészet egyik jellegzetes műfaja. A Rákóczi szabadságharc bukása után keletkeztek, bennük a vereség, a kiábrándulás hangja szólal meg. A Rákóczi-nóta is idetartozik.

Reneszánsz:

Renaissance - újjászületés. Olaszországból indult ki. A XV. század közepétől a XVI. század közepéig élte virágkorát. Az ókori görög kultúra értékeinek felújításával teremtettek egy emberibb kultúrát. A reneszánsz akkoriban egyetemes stílusirányzat volt. Szerves része a humanizmus, ami a reneszánsz polgárság világi ideológiáját jelenti. Mivel ez szorosan összefüggött az ókori irodalom értékeinek kultuszával, ezért a humanizmus bizonyos klasszikus műveltséget, tudós magatartást is jelent. Híres alakjai: Giotto (festő), Dante, Petrarca, Boccaccio, Villon, Balassi Bálint, Janus Pannonius.

Reneszánsz dráma jellegzetességei:

Elsősorban Angliában jelentős. A középkori drámákból megőrizte a tér és az idő szabad kezelését, a hangulati ellentétességet, a hangnemek kevertségét. Tehát az idő kötetlen és akár több színen is játszódhat a cselekmény. Azért, hogy ezáltal unalmassá ne váljon, közbeékelték a clown-jeleneteket. Ez a dráma nem alkalmazkodott semmiféle merev szabályhoz, kialakította a saját dramaturgiáját. A szerkezete tudatosan összefogott, sűrített. A figyelmet mindig ébrentartó, gyorsan pergő, mozgalmas cselekmény nyomult a színpadra, s megjelent a valódi drámai küzdelem és a sokoldalú, árnyalt jellemrajz.

Reneszánsz szerelmi komédia:

A reneszánsz dráma keretei közt íródott komédia, melynek központi témája a szerelmi kapcsolatok, sok-sok pikantériával fűszerezve.

Rezonőr:

A komédia fontos szereplője, feladata, szerepe, hogy az eseményeket, a szereplők magatartását tárgyilagosan megítélje.

Rím:

A vers zenei hangzását megadó eszközök közül az egyik, s talán a legfontosabb, amely a szótagok hangzása közti hasonlóságot használja ki. Sok fajtája létezik: pld. bokorrím (aaa), páros rím (aabb), stb.

Ritmus:

Egy vers ritmusát a szótagok hangtani szempontú szabályos váltakozása, a rím illetve a szavak zenei hangzása, betűk soron belüli összecsengése adja meg.

Római epigramma:

Janus Pannonius sok csipkelődő, erotikus tartalmú, úgynevezett római epigrammát írt, Martialis modorában.

Vissza az elejére

Segélykérés (invokáció):

A klasszikus eposz állandó része, kelléke, ami valamely istenség vagy múzsa segítségül hívását jelenti.

Sequentia:

A Mária-himnusz egyik fajtája. A lírai műben a versszakok két, egymásnak formailag pontosan megfelelő részből állnak.

Seregszemle (enumeráció):

A klasszikus eposz egyik állandó eleme, eposzi kelléke. A szemben álló hősök és csapatok bemutatása, rendszerint a cselekmény megindítása után.

Shakespeare-i színpad:

Az 1599-ben épült Globe színházban jelent meg először. A színpad jellegzetes hármas beosztása lehetővé tette a színterek gyors váltását és a térbeli, időbeli távolságok merész áthidalását. A színpad részei: elő-, hátsó-, felső-színpad vagy erkély. (Ezek pontos szerepét lásd a hármas színpadnál!) A shakespeare-i színpadon nem voltak díszletek. A helyet és az időt a színészek párbeszédeiből lehetett megtudni, ezáltal a művek megmozgatták a nézők fantáziáját. A drámák még nem felvonásokra, hanem színekre tagolódtak. Női szereplők nem voltak.

Sormetszet (cezúra):

Az egy szótagból álló versláb megtöri a sor folyamatosságát, szünet keletkezik. A cezúra hozta létre a pentametert a hexameterből.

Spondeus:

Versláb, két hosszú szótag (jele: --).

Vissza az elejére

Szapphói sor:

Szappho görög írónőről elnevezett sorfajta: a harmadik versláb daktilus, a többi trocheus. (-U -U -UU -U -U)

Szapphói versszak:

Három szapphói sorból és egy adoniszi sorból álló strófaszerkezet .

Képlete:

-U -U -UU -U -U (Ilyen az első három sor) Szapphói sor
-UU -U Adoniszi sor

Szatírdrámák:

Alig tudunk róluk valamit, valószínűleg Dionüszosz dicsőítéséről szóltak és a három tragédiát követően kerültek színre. Az egyetlen teljes épségben ránkmaradt szatírdráma Euripidész Küklópsz című alkotása nem a bor és a vidámság istenéről szól. A kar tagjai, a szatüroszok pedig Dionüszosz kecskelábú, lófarkú, lófülű kísérői.

Széphistória:

A reneszánsz novellairodalom erotikája szólalt meg benne. Bornemissza Péter átdolgozva és lefordítva Szophoklész Élektráját a magyar irodalomban is megteremtette ezt a műfajt.

Szépirodalom:

Az autonóm művészeti ágak egyike. Anyaga a nyelv, műveit tehát a nyelv segítségével kell rögzítenie, ezért is szokták a szó művészetének, nyelvművészetnek is nevezni.

Szimultán színpad:

A keresztény d